- Drááááágáááám, mikor lesz kész az ebéd? - G. hangja valahonnan nagyon lentről jön.

- Türeleeeeeem, nemsokára! - kiabálok vissza neki. - Nagyon éhes vagy?

- Kibírom! Akkor befejezem, amit elkezdtem! - kiabál vissza.

Megkavarom a levest, megszurkálom a húst, hogy elég puha-e, majd belenyalok a túróba - a desszerthez kell. Palacsintát sütök, G. imádja.

Én meg imádok főzni, így (is) kényeztetve a páromat, és piciny konyhám még arra is tökéletesen alkalmas, hogy egy helyben állva mindent elérjek.

- Desszert is leeeeesz? - hallom ismét a távolból a hangját.

- Igen, palacsintát sütök. Kb 10 perc és végzek. Jó?

- Tökéletes! Csak vigyázz, nehogy a fejemre csöpögjön a leves, és kicsit tedd jobban szét a lábad, hogy a csiklódhoz jobban odaférjek, és jobban ki tudjalak nyalni!