- Túl szűk. - Ne kezd...! - Sötét is... - Volt már sokkal szűkebb is, sötétebb is. Tudom, mesélted.

- Azt mondtad: Károly-híd. - Jó, de mennyivel egyszerűbb itthon, nem? - Végül is a csehek nem tudnak olyan jó fagyit csinálni, mint a magyarok... - Még egy nyalást?

- Legyen Milano! Oda fillérekért lehet repülőjegyet venni. - Áhh, legyen inkább Madrid! Ülünk a térkép fölött, és találomra bökdösünk városokra. Mindketten imádunk utazni, talán pont ez (is) az, ami összehozott minket.

- Innen fentről sokkal szebb a kilátás! - mosolygott a szőke nő. - Ugye, megérte feljönni ide? - kacsintott a lebarnult férfi. - Nagyon! Belátni az egész környéket!

- Hol vagy édesem? Merre vagy? Mindjárt indul a busz! - kiabált az aggódó feleség a fák felé. A férje határozott léptekkel indult be, amikor legutóbb látta. "Csak nincs semmi baja!" - gondolta aggódva. Nem akart utána menni ebben a kényes szituációban. "De mi van, ha mégis kell a segítségem?" Máris…

 „Wave after wave, wave after wave I'm slowly drifting…” (Mr. Probz – Wawes)      –  Elég volt?  Nem kérsz többet? És a süti??? Ott van még az a halom vaníliás csoda! Muszáj megenni, mert estig már nem bírja. A jégakkukban már csak víz van… –  Nem tudok többet enni. Komolyan. Majd szép lassan…

Hátradőlve ült és kistányérnyi szemekkel figyelte a körülötte mozgó, lépkedő alakokat.  A földi paradicsom férfi szemmel... Mennyei! Minden testalkatot megnézett, minden mellet, minden popsit, a derék vonalát, a karok és vállak kecsességét, ahogyan ellépkedtek mellette, egymással beszélgetve, vagy…

Jártál Erdélyben, a Transzfogarasi úton? Pótold mihamarabb, ha még nem! 2000 méter felett nyüzsgő turistaparadicsomba érkeztünk. Szeretkeztél ilyen magasságban? Én még nem. Induláskor titokban magamhoz vettem az óvszert és egy csomag papír zsebkendőt. Arra nem készültem, hogy a fahatár felé…