Már megint egy nyomorult éjszaka, amit vidéken kellett töltenem… Mire hazaérek, addigra a férjem elindul dolgozni, a gyerekeknek az első órákat tartják a tanárok. 
Lefekhetek aludni az átdolgozott hajnali órák után, csokilikőr után elbódulnék. A fenét csokilikőr! Egy feles a szatmári szilvából, aztán még egy.
A pálesz segít, képszakadás. Hasamra süt a nap, szó szerint, amikor ébredek. Még mindig egyedül. Hány óra van? Kettő elmúlt. Eszembe jut, hogy ma a gyerekek edzésre mennek. 

Gábor két csengetés után felveszi a telefont. 
– Meddig dolgozol? – kérdezem tőle. – Üres a lakás.
– Hat körül érek haza. Aludtál valamennyit?
– Nincs kedvem filmhez, üres a hálószoba is – nyafogok tovább. 
A lakásunk húsz perc autózásra van az irodájától. 
„Üres a hálószoba is.” A hívó mondat, belenéz a naptárába. Az előjegyzett ügyfeleket nem mondhatja vissza, az aktákat félreteheti. Telephelyre megy ellenőrizni, vagy a Földhivatalba indul, ürügyekből kifogyhatatlan, hogy mit mondjon a titkárnőjének. 
– Vacsorához vásároljak vagy főzöl inkább? – Francba! A célzást érti, de tereli a választ. 
Duzzogva készítem elő a kolbászt, a tojást a rakott krumplihoz.

– Szia! – Krumplit pakolok a kamrában, amikor betoppan. A ház előtt parkol, nem áll be a garázsba, a bejárati ajtó hangja sem jut el a kamrába. 
– Hát te? Azt mondtad, vásárolni fogsz. – Úgy nézhetek ki krumplis tállal a kezemben, mint amikor először maradtunk kettesben a kollégium szobájában. Félszeg vagyok? Két gyerek után. Talán sose szokom meg, hogy amikor nem mond nemet, az igent is jelenthet. 

– Hívtál? Vagy nem? – A zakóját felakasztja az előszobában.
– Hát, de… – Eltűnik a fürdőszobában, mire befejezhetném a mondatot, hogy „ilyen gyorsan”. Huszonkét perc telt el a beszélgetés óta, az időpont ott van a híváslistán. Nem rendezkedett az asztalán, felállt és indult, amint letette a telefont. 
A konyhában mosok kezet. Közben végiggondolom a hasonló telefonjainkat: elmagyarázta, hogy halaszthatatlan munkája miatt estig nem jön haza, vagy azt csinálta, amit most, semleges mondattal elköszönt, aztán betoppant. 
– Kérsz egy kávét? – kérdezem, amikor kilép a fürdőszobából.
– Utána. – A lopott légyott a konyhában kezdődik. Kipihenten, friss vágyakkal ébredsz és a férjednek a hívó szó után eszébe sincs egyetlen betűt leírni az aktájába, ilyenkor elmarad az előjáték. Pontosabban túl vagytok rajta, megtörtént a hazafelé tartó autózás alatt, neked is elég a tudat, hogy rögvest szabaddá tette magát. 

A hálószoba az emeleten van, lépcsőt nem mászunk, a nappaliban lévő kanapé vár a legközelebb. 
– Folytasd! – A fejem a kanapé karfáján pihen, a ruházatom hiánytalan, az övé a konyha és kanapé között szóródott szét. A farka üdeségét a fürdőből hozza magával, a tusfürdőre évek-kel ezelőtt talált rá, aminek illata közvetlenül az orrom előtt tovább hevít. Ez a fanyar illat kell az orromba, ennek az árbócnak méretét, feszességét akarom nemcsak a nyelvemmel, hanem minden érzékemmel. Becsukom a szemem, kizárom a világ fényeit. Vakon segítségre van szüksége a számnak, ujjaimmal irányítom. Vezetnek a nyögései, utat mutat a férfi hangja: megtalálni a mélységet, a ritmust, az erőt, illetve a gyengédséget, ami épp most, ebben a pillanatban leggerjesztőbb a páromnak. – Lassíts! Kinga, lassabban! – Talán egy akvárium aljáról hallom, nem teszem, amire kér, orgazmusának hangjait, a döféseket a számban akarom. Megfeledkezem magamról, Gábor hagyja el az ajkaimat, ö törődik velem.

Mikor vette le a blúzom? Valamikor a nyalakodás alatt, egy számomra öntudatlan pillanatban. Miközben a melltartómtól is megfoszt, másik tenyere két combom közé suhan. A célra találás tökéletes, évek tapasztalata után anatómia pontossággal igazodik el a testemen. Nem szól, nem kérdezi, mi a kellemes, túltolja a simításokat, cirógatásokat. A dörzsölés, a szorítások többek a meghittnél, kemények. 
– Óvatosan! – Nyögök, panaszkodom vagy a folytatást kérem? Magam sem tudom. 
– Meddig várjak? – Nem a két szóból, hanem a hangsúlyból értem meg, türelmetlen. Valóban mit gondoltam, meddig bírja? A munkaidő közepén befutott fantáziarobbantó hívás, hazaút alatt tehetetlen várakozás a piros lámpáknál, ezeken van túl és az orális játékon. 

Belesüppedek a kanapé kárpitjába, a bőröm minden négyzetcentije elnehezedik. A kímélet-len izgatás a csiklómon akár erőszakos lehetne, azonban lángba borít. Köddé válnak az elszállt évek, a gyerekszobák üresek, nem kell a hangunkat visszafogni, szabadok vagyunk. És ehhez el sem kellett utaznunk egy wellness hétvégére. 
– Most már jöhet a kávé! – nevet rám valahol a normális légzés és a kielégülés után lihegés között félúton. – Még vissza kell mennem. 
A konyhába tartva összeszedem a padlóról a ruháit, az öltöny nadrágját holnap vihetem a tisztítóba. Van hasonlója, a titkárnőnek nem fog feltűnni a ruhacsere. 
A nadrág mellett ott fekszik… a kutyánk! Démont nem engedjük be a lakásba, a kertben él. Gáborral egyszerre pillantunk a terasz ajtajára. Ne ajtót képzeljetek el, a nagysága miatt inkább üvegfalnak nevezném! Tárva-nyitva van. Ébredés után engedtem be rajta napfényt és friss levegőt. És engedtük ki rajta a szabad, szülői óvatosságtól mentes kielégülés decibeljeit. Ki törődött volna vele a férje hazaérkezésekor, a pillanat hevében? Szomszédunk egy nyugdíjas mérnök, a növényeit kisebb kastélyok parkjai irigyelnék, több időt tölt a kertjében, mint a lakásában. A másik szomszédban az anyuka három gyerekkel van gyes-en, két év körüli a legkisebb, csúszda, homokozó, hinta áll az udvarukon, a kerítésénél szoktunk beszélgetni. 
– Azt hiszik, pornót néztünk vagy rájönnek az élő közvetítésre? – Gábor jut először szóhoz, miközben törülközővel a derekán kitessékeli a nappaliba szemtelenkedő kutyát. 
Azóta a munkaidő alatti hívásokat nem úgy kezdem, hogy üres a hálószoba, elég annyit mondanom, zárva van a terasz ajtaja.

Foto: Pixabay