- Akkor beírhatom a naptárba a jövő hét szerdát? Este 7 óra megfelelő lenne Önnek?

- Ez egyszerűen felháborító! Pimasz! Szemtelen! Azt hiszi bárkivel elmegyek randizni?

- Kérem, ez nem randi, ez „csupán” egy vacsora.

- Azt hiszi a fenekem alapján meg tud ítélni?

- Nem dehogy! Kérem, értse meg, csupán egy vacsoráról lenne szó!

- Provokál, igen, provokál! Mit képzel rólam?! Ha akar valamit, ne a titkárnőjét küldje hozzám időpontért, hanem írjon ő maga rám!

Mancikával, a titkárnővel vitatkozom, holott ő igazán semmiért nem vonható felelősségre.

Talán annyi a „hibája”, hogy követi az oldalamat, munkaidő alatt is nyálcsorgatva olvassa a történeteimet, és franciakrémest majszolva irigykedve nézi a popsis képeket, amiket magamról megosztok egy-egy közösségi oldalon.

Igen, az a bizonyos fenék lett a „vesztem”. Szemei elkerekedve figyelték a monitort teljesen kitöltő fotót. Rigó Jancsitól csokoládés ajkai szétnyíltak, torka kiszáradt az izgalomtól, mikor a Főni mögé lépett:

- Kérem, mit csinál munkaidőben? Mi ez a …. a… mennyei fenék! Ilyen nincs is! Azonnal kerítse elő a tulajdonosát! Vacsorázni akarok ezzel a nővel!

A titkárnő továbbra is hajthatatlan volt velem:

- Drága Orsi, a Főni nincs semmilyen közösségi portálon fönt, nem tud írni neked, ezért kért meg engem rá. Kérlek, ne mondj neki nemet, neki nem lehet nemet mondani! Az állásommal játszom!

- Keressen meg! A mai világban mindenkinek van telefonja, e-mail címe, küldhet füstjeleket is tőlem, csak ne egy titkárnővel egyeztetve akarjon kicsikarni belőlem egy vacsorát, mert tetszik neki a fenekem!

Forrongva csapom le a telefont, de magamban kuncogok és persze borzalmasan kíváncsi vagyok, hogy ki lehet az az ember, aki becses tomporomba beleszeretve meg akar ismerni?

Este alig érek haza, telefonom csipogása jelzi, hogy levelem érkezett:

„Kedves Orsi!

Először is elnézést kérek a tegezés miatt, de úgy gondolom, hogy szemtelenül provokatív és fiatal vagy….

A kolléganőm véletlen folytán olyan képet mutatott, ami olyan provokatív formádat mutatta, aminek nem tudtam ellenállni.

A képen a formás fenekedet láttam, ami - valljuk be őszintén - nem minden városban található meg, hiszen ritkaságszámba megy.

Mivel a provokáció ilyen kerek formájára vevő vagyok, hosszabb keresés után sikerült a neten megtalálnom ezt a címet, ami talán elvezet a provokatív testrész tulajdonosához.

...ezért ha Kerekséged és a Tulajdonosa/Gazdája is úgy gondolja, szeretnélek benneteket meghívni egy közösen eltöltött laza estebédre.

Természetesen a legpraktikusabb egy állófogadás lenne, hiszen Kerekséged ki tudna bontakozni, teljes pompájában tudna megmutatkozni, de gondolva a Gazdára, természetesen lazább, ülve eltöltött óra számomra tökéletesen megfelel, amennyiben Kerekséged többször megmutatja a formáját :)

További szép estét.

Kálmán”

Magas labda, aminek persze nem tudok ellenállni, és egy szép-kerek levelet fogalmazok meg magamban.

Ám, amikor virtuális tollat ragadok a válaszra, meggondolom magam, és pár sorban „lerendezem”:

„Kedves Mr. Provokatőr,

(Azt hiszem így fogom hívni)

Ajánlatom a következő: beszeljünk előszóban és meglátjuk mit tudunk egymással kezdeni, mit hozunk ki a másikból!

Kérem jelezzen vissza, hogy ez így megfelelő-e?

Maradok tisztelettel

Miss Kerek-Fenék

P.s.1.: „szemtelen fiatalságom“ annyival nem kevesebb, mint azt gondolná (mint megtudtam 2 év van köztünk)

P.s.2.: kifejezetten szeretem a magázódó formulát használni, ám legyen, megengedem, hogy tegezzen!”

A válasz sem várat sokat magára, szinte azonnal ír:

„Miss Kerek-Fenék!

Ezúton is szeretnék elnézést kérni a szemtelen viselkedésem miatt, a blog és a kép alapján felelőtlenül ítéltem meg a korát, de most hamut szórok a fejemre, és alázatosan kérem a bocsánatát!

A számom +36XXXX-XXXX

Maradok tisztelettel:

Mr. Provokatőr”

A hétvégén Budapestre utazom barátokhoz, és bár nem beszéltünk meg találkozót, ügyesen keveri a lapokat, hogy azt higgyem: én akarom őt látni.

Sms-t küld:

„13:45-kor hol vegyem fel?”

Szemtelen és magabiztos. Nem is beszéltünk meg találkozót, mégis biztosra megy.

Igent mondok neki, és kijelölök egy viszonylag forgalmas helyet a városban.

A megbeszélt időpontban megcsörren a telefonom:

- Merre jár?

- Én itt vagyok. És Ön?

- Én is.

- Miben van?

- Télikabátban… hisz tél van.

Vicces az egész szituáció, hiszen nem láttuk egymást soha, nem cseréltünk fotót, legfeljebb a másik hangjáról ismerhetnénk fel egymást.

Keresek egy férfit Budapest egyik legforgalmasabb helyén, akiről csupán annyit tudok, hogy kedves a hangja, és szemtelenül magabiztos.

Elindulok, figyelem az embereket, de senki nem telefonál, minden férfin egyforma és unalmas fekete kabát van, sehol egy pimasz tekintet.

Lassan az utca végéhez érek, mikor telefonom rezgését érzem a kabátom zsebében.

Ő az.

Remegő ujjakkal veszem föl, és igyekszem magabiztosan beleszólni, de megelőz:

- Álljon meg!

Megtorpanok, majdnem orra bukok, de tartom magam. Kezemet lassan leengedem, telefonomat visszacsúsztatom a zsebembe, és mint egy lassított felvétel megfordulok.

Tömeg mindenütt, csak egy ember áll méterekre tőlem. Arca komoly, csak huncut tekintete árulja el.

- Vadász Kristóf vagyok! -nyújtja a kellő távolságot megtartva jobb kezét felém.

- Kiss Panna. Remélem nem baj, hogy VárszegiOrsit „otthon hagytam” -határozottan megszorítom válaszként.

- Akkor induljunk!

- Hová?!

- Ebédelni! Hisz megbeszéltük. Foglaltam asztalt.

- Ne vicceljen! Nem is volt biztos, hogy ma találkozunk!

- De igen. Már egy hete tudom, hogy a ma délutánt együtt fogjuk tölteni, és ennek megfelelően egy hete asztalt foglaltam.

- Pimasz fráter! -nevetek rá, majd egymás mellett, de kellő távolságban a másiktól elindulunk.

(Folyt.köv)

Fotó: saját