- Nagyon jól csinálod, ne hagyd abba! - biztattam.

Figyeltem, ahogy a csuklója járt. Egymás szemébe néztünk, fülig ért a szája.

- Akkor jó lesz így? - kérdezte.

- Persze, csak ne add fel! Akkor jó, ha kemény.

- Igyekszem, igyekszem... - lihegte. - Másik kézzel esetleg?

- Azzal csinálod, amelyikkel akarod, de ne állj le!

- Rendben, nem fogok!

- Ha így folytatod, akkor... - sóhajtottam.

- Pedig már fárad a csuklóm.

- A kitartás meghozza a gyümölcsét! - mosolyogtam.

- Akkor most egy kicsit lassabban?

- Ha jól esik, nekem is jó, csak ne állj le!

- Könnyű azt mondani! Mindjárt folytathatod, ha sürgetsz! - nézett szúrós szemmel.

- Nekem nem kihívás, de neked...

- Kihívás? Mégis, mi kihívás van abban, hogy már öt perce verem?

- És van nyoma?

Nem szólt hozzám, csak tette a dolgát. Láttam rajta az elszántságot, izzadtságcseppek jelentek meg a homlokán, néha még fújtatott is.

- Jó, nagyon jó! - dicsértem meg kis idő múlva.

Győzedemes vigyorral nézett rám:

- De most már elég kemény ez a tojáshab, nem?