Messziről látom, hogy kiszúr magának, miközben lassan haladok felé, figyelem, ahogy számláz.

Csak egy kis vacsorának valóért ugrottam be a sarki közértbe: túró, tejföl, gyümölcs van a kosaramban.

Évek óta ide járok, ismerek mindenkit, ha nem is név szerint, de őt még nem láttam.

Nincsenek sokan, mégis kapkod, szinte dobálja le a szalagról a vevők áruit, ám amikor én kerülök sorra a fizetéssel, hirtelen visszavesz a tempóból: minden egyes darabot gondosan megforgat, nehogy véletlenül is valami hibásat vigyek haza. Felesleges - mosolygok magamban, hiszen mindig mindent gondosan átnézek, mégis kíváncsian várom mi lesz ebből.

- Milyen szép…. Öööö…. Két… khmm…. Alma…

- Igen, valóban azok - mosolygok rá.

Nem egyértelmű, hogy a saját „almáimra” gondolt-e, vagy a szalagon lévőkre. Csak a vak ember nem veszi észre, hogy nincs rajtam melltartó, úgy meredeznek hegyesen előre mellbimbóim az üzlet hűvös légkondicionálója miatt.

- Akkor én most ezeket eltenném - nyúlok felé, miközben ő még mindig a két almát forgatja olyan gyengéden, mintha az én melleimmel játszadozna.

Kezünk pillanatra összeér, érzem ahogy megremeg, miközben ujjaimmal finoman megsimogatom kézfejét.

- Eltenném! - mondom újra nyomatékosabban, és a mögöttem egyre inkább növekvő sorra pillantok, hogy ő is észrevegye: nem vagyunk egyedül.

- Remélem…. Khhm… remélem ízleni fog!

- Biztos vagyok benne - mosolygok, majd a kijárat felé fordulok.

- Szép estét! - hallom még a hátam mögött, ahogy utánam szól.

- Biztosan az lesz - fordulok vissza és hosszú pilláimat rezegtetve enyhén rákacsintok. - Viszlát holnap!

Még látom, ahogy arcát halvány pír önti el és mosolyogva nyugtázza: holnap is találkozunk.

Fotó: Pixabay